Egyházi öltözékek

 

Egyházi öltözékek méretre készítése, alakítása az Ön elképzeléseinek megfelelően!


Egyházi ünnepi viselet

A díszes ünnepi egyházi viselet a lelkészek, egyházi vezetők és tisztviselők díszes öltözete, amely fokozza az ünnepség fényét. A korai kereszténység még nem használt liturgikus egyenruhát a vasárnapi vacsorán, de elvárta, hogy a résztvevők ünnepi ruhát viseljenek.
A lutheri reformáció az egyházi öltözködésre is kihatott és annak marginális teológiai kérdéseire, de a történelem és a társdalom is bebizonyította, hogy nagy jelentősége és jelképe van a galléroknak, fodrok és ingujjaknak.


Dalmatika

A dalmatika egy hosszú, széles ujjú tunika, amely liturgikus viseletként szolgál, szintén Luther reform ideje alatt született egyházi öltözék, amely katolikus, evangélikus, anglikán, az Egyesült Metodista és néhány más egyház viseleteként funkcionál. Használata esetén, a miséken vagy más szolgálaton megfelelő ennek a kiválasztása. Habár ritkaságnak minősül, a püspökök is viselhetik a mise ing felett és a miseruha alatt és így a pápai dalmatikus viseletről esik szó.
Elsősorban egy hosszú, ujjas felsőruha, a dalmatika a 2. században terjedt el, a bizánci birodalomban, ahol a felsőbb osztályú férfiak és néha nők általános ruháját jelentette. Alapvető formája, mint egy tunika vagy egy ing, amely egyetlen hosszú szövetdarabból készült, oldalain a karok mentén össze van fűzve egy rést hagyva a fejnek.
A bizánciak két változtatással egészítették ki ezt a ruhadarabot a 11. századra, meghosszabbították az ujj részeket és megnagyobbították, a harang alakú formát még drasztikusabbá tették, kiszélesítették a szegélyeket, ennek fejlődése azt tette lehetővé, hogy a láb körül ráncokban lógjon le és kényelmesebb mozgást biztosítson.

Eredetileg lenből vagy gyapjúból készítették, de amikor a selyem egyre gyakoribb alapanyaggá vált a ruhakészítésben, így egyre olcsóbbá is, végül a dalmatika már csak ebből készült, bár modern időkig előfordult, hogy finom gyapjúból is készítettek. A 10. század után a dalmatika csak fehér volt, különösen Olaszországon kívül a későbbiekben előfordult a színes viselet is, ahol a régi egyházi hagyományok nem gyökereznek ilyen erősen.
A színes dalmatikumok szabályozva lettek a 1200-es években, azaz meg volt határozva mely színeket kell liturgikus rendszer szerint elismerni és annak viselete mikor mire volt érvényes. A dalmatika díszítése először két keskeny csíkból, úgynevezett Clavi-ból állt, amelyek egyenes vonalban estek elöl és hátul, valamint egy keskeny szalagból az ujjak szegélyén. Kezdetben ezek a díszítő elemek lilák voltak, piros helyett. A késő középkorban díszítésük nagy sokféleséget mutatott, előfordult, hogy nem is kapott semmilyen díszítést. Olaszországban szokás volt, hogy egy drága és gyakran gazdagon hímzett szalagot az alsó szegély fölé helyeztek, a mellény hátuljára és elülső részére, továbbá az ujjak felett is.

A dalmatikát misén, ünnepélyes felvonulásokon és áldozáskor viselik, kivéve akkor, ha ezek az események és áldások bűnbánó jellegűek, például Advent idején, Septuagesima Vasárnap és a Húsvét közötti időben, a gyertyák megáldásánál és a Gyertya nap körmenete alatt. Ennek az az oka, hogy ezt a visletet ünnepi ruházatnak tekintik, így a püspökök is az ünnepélyes pápai miséken viselik, a magán misék során azonban nem.


Luther-kabát

Egy papi liturgikus viselet az evangélikus egyházban. Itthoni egyházainkban a fekete, földig érő, szépen megvarrott, ráncolt, gomboló pánttal, bársony gallérral díszített ruhában hirdetik az evangéliumot lelkészeink. Egyértelműen ez is Luther reformációihoz köthető vissza, így mikor a Luther kabát eljutott Magyarországra pontosabban a német nyelvet beszélő kereskedők, német lelkészek hozták be bányavárosainkba.
Hazánkból ezt az öltözéki reform mozgalom nemzeti kérdéssé nőtte ki magát, hiszen nem akart némettől származó egyházi ruhában szolgálni. Mivel a magyarok idegenkedtek a külföldi viselettől, ezért a Luther kabát különféle formában is változatokban jelent meg. 1791.-ben a hazai egyház, az évi pesti zsinat rendelkezése lapján elfogadottá vált a Luther kabát, ami végül evangélikus talár lett. Luther kabátot már ebben a században elkezdték „magyarosítani” zsinórral és a megfelelő gombokkal látták el a mellrészen vagy egészen az aljáig, ez a változat sokkal gyorsabban és nagyobb hullámmal hódított végig.


Cégünk egyházi talárt, miseruhát, albát, stólát, egyházi palástot, karingot, reverendát, papi inget, dalmatikát, és egyéb textil kiegészítőket (például templomi zászló és oltártérítő) vállal és annak egyedi elkészítését is.


Reverenda

Egy hosszú ruha, amely szorosan illeszkedik a testhez és gombolással zárható elöl az öltözék, amelyet a római katolikus és más papság visel, mind normál ruházatként, mind liturgikus ruházat alatt. A római katolikus templomban az egyházi rangtól függően van díszítve és színezve, a pápa például egyszerű fehérben jelenik meg, míg a bíborosok feketében skarlátdíszítéssel, érsekek és püspökök vörös díszítéssel, a papok pedig egyszerű feketében. A reverenda nem liturgikus ruházat, de a papság viseletének része.

Általában 33 gomb van rajta, Jézus életéveire utalva, de vannak olyan szerzetesrendek, ahol ez nem teljesül (pl. a bencéseknél csak pár gomb van fölül). A római katolikus templomokban a reverendát hagyományosan a papság viselte szokásos életben (kivéve protestáns országokban), vagy pedig egyházi szolgálatuk alatt is. Angliában például a reverendát a papság a reformáció óta hordta, habár a mindennapi viseletben megszűnt és manapság általában csak a templomban, otthon, vagy ritkábban a saját plébániai templomukban viselik.


Katolikus egyházi talár

Az egyházi talár egy latin szóból ered és egyszerűen ruházatot jelent, de manapság arra használják ezt az öltözéket, hogy jelöljék azokat a ruhadarabokat, amelyeket a vallási minisztereket szenteltek szent feladataik ellátása során. A papsági fekete kabátja, amelyet reverendának neveznek, az nem ruházat, csupán egy általános papi ruha, napi egyenruha.

A pap által a miséken viselt talárok a következőek: a miseing, egyházi öv, stóla, miseruha, és bizonyos egyéb szolgálatoknál használt kellék, mint domború fátyol. Mindegyiknek meg van a maga története és a saját szimbolikus jelentése. Ministránsoknál a talár olykor igazodik a liturgikus napi színekhez, gyakran legalább az ünnepnapok és a hétköznapok színei elkülönülnek egymástól (például vörös és fekete).


Stóla

A miséken és szinte minden más vallási feladatnál a pap a nyakán hosszú, keskeny mellényt visel, aminek a végei hosszan lefelé lógnak. Misén hasonló öltözéket viselnek, de másképp – átlósan a bal vállától a jobb vállig. A stólát a negyedik században használták, és eredetileg valamiféle köntös vagy köpeny volt, de formáját fokozatosan módosították, amíg keskeny szalaggá nem vált.

A stóla, színes selyemből áll össze, körülbelül 2,5 és 3 méter hosszú, amelynek végei kiszélesednek, de van, hogy egyenesen megy végbe. A stóla középpontját a nyak hátulja körül viseljük, és a két vége elöl, egymással párhuzamosan lóg, vagy egymáshoz rögzítve, vagy lazán lógva hagyják. Mindig valamilyen módon díszítik, általában kereszttel, vagy más jelentős vallási formával, a végükre pedig bordázást alkalmaznak a ’15: 38-39’ szerint. Egy fehér darab vászon, vagy csipke ráhegeszthető a gallér hátuljára verejtékvédőként, amelyet pénzügyileg kedvezőbb lehet cserélni, mint maga a stólát.


Kórus ruházat

A kórusruha a papok, szemináriumok és a keresztény egyházak vallásos öltözete, amelyet nyilvános ima és a szentségek adminisztrálása céljából viselnek kivéve akkor, amikor az Eucharisztiát ünneplik. Általában szövetekből, például gyapjúból, pamutból vagy selyemből készülnek. Kórusruházatot laikusok is, mint például ministránsok, oltárszolgák és kóristák is viselhetik, bár a 16. századra az egyházak többsége elhagyta ezt a viseletet az innen származó reformációból.